Békeburok

Mint Zsoldos az Iskolában a Boráros téri lakásukat, én is meg tudnám rajzolni Debrecent most már. Zöldfa utca, Burgundia utca, Csapó utca, Piac utca. Be tudom járni ezeket a vonalakat, otthon tudom érezni magamat bennük.

Macskávézó, Nagytemplom, Karakter könyvesbolt, Kollégium, Wellington, Egymalom antikvárium. Épülne a rajz, s belőle az életünk egy darabja. Irodalom Háza, Reskontó, Bonita, Déri múzeum, színház, Szabó Magda Emlékház.

Mindent fel sem tudnék sorolni, mindenkit meg sem próbálok. Mindenesetre Debrecen nemcsak Debrecent jelentette, hanem Miskolctapolcát, Egert, Egerszalókot, Budapestet is, és ha a termálfürdőben voltunk, mintha már nem is Debrecenben, hanem egy másik világban.

A kálvinista Rómából én keveset érzékeltem, talán leginkább a város nem mindig érthető csendjét, nem is mindig város mivoltát. De számunkra, akik azért mentünk oda, hogy végre a szenvedélyünknek élhessünk, a lehető legjobb hely volt.

Mindig annak élünk, hiszen mindketten az írásból, de Bukarestben mindig számlák, nyugták, a mindennapi élet kis, zavaró körei is körénk rajzolódnak. Debrecenben nem. A Magyar Írórezidencia Programnak köszönhetően egy teljes, nyugodt hónapot tölthettünk itt. Lakást kaptunk, világos volt és egy kertre nézett, Ema ott írta a naplóját a verandán, szinte még a szilvalekvár is ott hűlt körülöttünk.

Mióta hazajöttünk, nem találjuk a helyünket. Igaz, mindössze három nap telt el Bukarestben, s előtte Marosvásárhelyen voltunk két napig, de a lakás tele van csomagokkal, az ember azon aggódik, holnap lesz-e még mit felvennie, vagy minden szennyes immár. Emának hiányzik a veranda meg a kert látványa, még nem is láttam olyan embert, aki ennyire tud örülni egy fakopáncsnak.

Mit nyújt egy rezidencia? Egy kis független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat. Az ember lakik valahol, mégse tartozik oda, valahogy a saját élete fölött él. Szerettem ott lenni, holott nem a legszebb város a világon. De a szépség nagyon változó valami, különösen egy olyan vagabundus számára, mint én vagyok. „…bárhová is költözök, / mindig a másik a jó…” – fordítottam tavaly George Topîrceanu román költő versét, s valahogy így vagyok én is. Illetve voltam. Mert a rezidencia arra is megtanított, hogy az állandóan változóban a maradandót keressem, a városokban az érzést, a nyugtalanságban a nyugodtságot.

„Adj csöpp nyugalmat annak, / aki nyugtalanságra született” – írja Szilágyi Domokos. Ezt a legnehezebb megszerezni: aki nyugodt, nem költő, aki soha nem nyugodt, felemészti magát. Én nem szeretném felemészteni magam, holott folyton emésztem. Debrecen abban segített, hogy békében legyek magammal. Ugyanakkor tudtam azt is, nem kell örökre itt maradnom. Olyan volt, mintha a libegőn lennék: minden szép, távol az otthonom. Távol voltam mindentől, magamhoz mégis közel.

Az írás a Magyar Írórezidencia Program támogatásával készült.

(Demény Péter 2023. június 1. és 28. között élt Debrecenben a program résztvevőjeként. – A szerk.)

Fotók: Ema Cojocaru

Hozzászólások